-Ugyan. -Legyintettem, noha legszívesebben Kínáig rugdostam volna minden élőlényt, ami él és mozog. Utáltam a pillanatot, a hevesen kalimpáló, mondhatni dübörgő szívemmel együtt. Nyugodtan figyeltem az eseményeket, közben pedig darabjaimra hullottam. -Minden tettemnek oka volt, vagyis, ami azt illeti, minden spontán cselekedetemet azért tettem, mert éppen akkor, ahhoz volt kedvem!
-Amihez kedved volt…
Sután elmosolyodtam, s némán harapdáltam alsó ajkam. Elvont. Igen, bárhol találtam magam eme átkozott bolygón, mindig kilógtam a kilométeres sorból. Voltak pillanatok, mikor felettébb imádtam, ám mikor utáltam, olyankor az egész világ dolgait a Pokolra kívántam. Egyszer én is oda kerülök.
-Igen, amihez kedvem volt. Pontosan. -Tökéletesen ostoba pillanat hozta most el gyümölcsét, Lélegzetvételem idilli volt, szélcsendes és nyugodalmas. Arca nyugodt volt, derűs, talán az én stílusomnak egy kicsit túl érdeklődő, mindeközben komisz. Rettentően komisz. A szél pedig egyre jobban süvített. Régen nem tudtam ezzel a jelenséggel harcolni. Csak jött, és ment.
-Már megint kurvaként viselkedsz. Egy igazán kapós kurvaként. -Ajkain kipréselt egy diszkrét sóhajt, száját mosolyra rángatta, és rám tekintett. Először, kedélyes beszélgetésünk során.
A kellemesen hűvös májusi szellő élénken égette belém a hajdan homályát. Arcomat büszkén emeltem meg. Hagytam, hogy az ég adta szellő orcámba sodorjon pár kósza hajtincset.
Hagytam, élveztem, engedtem.
-Megváltoztál. -Éppen időben kaptam felé fejem, hogy elcsíphessek egy képkockányit, lesajnáló tekintetéből. Megmosolyogtatott. A bőre sápatag volt, csak úgy, mint az enyém. Ez ilyen családi vonás. Csakhogy nem vagyunk rokonok. -Igazi hattyú lett belőled!
Elgondolkodtam. Finnyásan elhúztam ajkamat. Bóknak vegyem?
Netán röhögjek, mintha egy poént sütött volna el?
Vigyorgok, mintha egy poént sütött volna el.
-Tán eddig rút kiskacsa voltam?
Felkacagott. Mélyen, erélyesen, parancsolóan, szárazan. Mint én, mikor a matektanár valami viccnek szánt zagyvaságot mond az óra közepén: egy cseppnyi jókedv nélkül.
-Szembetűnő a változás. A szőke, hosszú hajkorona után, fekete, méghozzá rövid.
-Kurvaként viselkedsz. Ez úttal, te. -Felhúztam a szemöldökömet. Hadd egye a méreg, amiért nem tudott felbosszantani. Talán majd máskor, gondoltam. -A hajamat rászorulóknak adományoztam.
Az életben nem csináltam ilyet.
-Nemes cél.
Igen. Én viszont egyetlen hajszálat sem adtam rákos kislányoknak: a fodrász alaposan összesöpörte, és eldobta. A kukába.
Ajkaimba mélyesztettem fogaimat. Már-már éreztem a vér fémes ízét számon. A megjelenése olyan volt, mint derült égből a villámcsapás.
